Orbitális, orkesztrális, avagy nem eszik olyan forrón a patkányt! A sebzett szuka szemérmetlen jajveszékelése. Kritikán aluli, közönségkedvenc vadnyugati vasutasok. A Kék Teknőcök Szőke Békevágya. Szeretkezésre szánt, meztelen zene. Guruló Kövek következményei. Kísértetek földre szállt tűzgyújtásra. Agylassítás, vanília ízzel. Villámkezű Alvin és az ő zaftos tenyerű, hátrányos helyzetű mókusai. Mélybíbor a legmagasabb atmoszférában. Csak néhány cím Göbölyös N. László Kortalan-portalan rock című albumajánló cikksorozatából. Ami első blikkre nyakatekert hülyeségnek tűnik, az másodikra is nyakatekert hülyeség marad. Aztán beugrik a magyarázat: a szerző egyrészt imádja a kacifántos címeket, másrészt jobb ötlet híján a lemezborítón talált szavakból montázsol. Így már beugorhat Frank Zappa, a Vanilla Fudge és a Deep Purple neve.
Személyes kedvencünk a Látens-keménymagú kor-boncnokok ponyva-kórképe (?) című írás, ami a Pulp This Is Hardcore-járól okít. Göbölyös még véletlenül sem az egyel korábbi világhódító albumot választja a maga fanyarul szellemes, bulizós slágerességével, hanem a meghasonlott, befordulós, komor következőt. Mert hogyan is írhatna Jim Morrison, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix, 1968, a progresszív rock és a Genesis után ironikus popgiccsekről, tinglitangli dalocskákról? Mikor tudvalévő, hogy az Igazi, komolyan vehető és veendő Muzsika 1965 és 1975 között született. Hosszú loboncú hippik, beatpróféták, macskaköves forradalom, sziklakemény rock, majd túlbonyolított, húszperces zenemaszturbációk – és persze illett fiatalon belehalni a sikerbe.
Göbölyös hittel vallja, hogy a teljes lemezeket átfogó koncepció helyett „találomra összegyűjtött dalok” állagát extra tartalommal, utalásokkal, kinyilatkoztatásokkal kell feljavítani, hogy azok túlmutassanak önmagukon. A cikkben mindebből van elég. Talán csak az istenített Doors-énekes fölemlegetése hiányzik. (Már akinek.) Apropó, miért lehet az, hogy az ország két legnagyobb Jim Morrison-rajongójának olyan gyatra a humorérzéke? Földes László Hobo számtalanszor tanújelét adta, hogy önmagára mint szent tehénre tekint. Göbölyös pedig John Lennon 70 éves születési évfordulójára írt fiktív cikkre szólta hozzá ezt: „Agyrémnek jó, másnak nem – sajnos Lennon halálában nem volt semmi rejtély. Különben Lennon valóban nem halt meg a lelkünkben. A hozsannákat pedig felejtsük el, számomra ez a cikk az Elvis feltámadt és hasonlók kategóriáját képviseli...” Hadd ne véleményezzük ezt a véleményezést.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Progresszív rockzene? A magamfajta harmincon túlinak a csodálatos 1967-73 közötti korszak jut eszébe. Akkoriban minden progresszívnek számított, ami más volt, mint a slágerzene, az ötórai teák muzsikája. Amikor a Bee Gees andalított, mi a COLOSSEUM-ot, a JETHRO TULL-t, az ELP-t hallgattuk néma áhítattal. Akkoriban vált igazán jelentőssé a nagylemez fogalma, amely nemcsak találomra összegyűjtött dalok 30 centis korongja volt, hanem egységes koncepció alapján készült. Nem érdekeltek bennünket a háromperces dalocskák, de gyertyafénynél hallgattuk a 20 perces PINK FLOYD-kompozíciókat. A mi félisteneink nem Marc Bolanok voltak, hanem az IAN ANDERSON-ok, a STEVIE WINWOOD-ok, és tiszteletünket nem képeik kitűzésével fejeztük ki, hanem szövegeik műfordításával – akár angolóra helyett is.” (Göbölyös N. László: A progresszív rock mai sztárjai, 1989.)
