Persze nem úgy, mint a dinoszauruszok vagy John Lennon, de kifulladt. Elvesztette az érdekességét, önmagán túlmutató hatását, benne, vele, általa minden megtörtént már, amire hivatott volt. Ma egy kezdő zenekar jelentősége egy kezdő képzőművészével vetekszik. Egy Angliában vagy Amerikában agyonhájpolt, amúgy kiemelkedően jó zenekarról írt kiemelkedően jó magyar nyelvű lemezkritika egy nagy látogatottságú portálon annyi embert érdekel, mint egy kezdő költő verseskötetéről írt recenzió az Élet és irodalomban. Nem véletlenül.
Ha a videó megölte a rádiósztárt, akkor mit mondjunk az internetről?
Először az információ értékét jelentéktelenítette el. Ha két kattintással minden zenekarról, kiadóról, satöbbiről megtudható minden tény, adat, sztori, akkor összespárgázhatod a több évtizednyi poplap kollekciódat és leadhatod papírhulladéknak. A tengernyi szabadidővel rendelkező zenebuzgár egyetemisták hónapok alatt behozzák a tudásodat.
Másodiknak a fényképek vesztették el a jelentőségüket. Míg a hatvanas és a hetvenes évek első felében az ember a kedvenceivel újságokban vagy tévékben, de leginkább a koncerteken találkozhatott, addig a videoklipeknek és a magából ezeket a három és fél perces önreklámokat napi 24 órában döntő MTV-nek hála, naponta számtalanszor. Egy rajongó némely daltól annyira herótot kaphatott, hogy a szeretet olykor az ellentétjébe fordult át. De nem ez volt a legnagyobb átka: a popsztárok hétköznapivá váltak, elvesztették a – vigyázat, nagy szavak! – misztikus aurájukat. Mondjuk az is igaz, hogy a videoklipekkel egy újabb terepet kapott a rajonghatnék, egy-egy kevésbé népszerű és/vagy ritkábban játszott dal vizuálisan megtámogatott változatára szinte „vadászni” kellett. Ha meg hozzávesszük még, hogy a VHS-korszakban vagyunk, amikor a videokazettát nem csak lejátszani lehetett, de rá a tévéből felvenni is, akkor ismét csak gazdagodott a zenekedvelő gyűjtőszenvedélye. Visszatérve a fényképekhez: amikor beírjuk például Iggy Pop nevét a Gugliba és 0,29 másodperc alatt 15 millió találatot dob ki, az sokat ront a bálványozhatóságon. Ha csak összesen 100 fotót tudna begyűjteni a teljes internetről, akkor volna értelme a 101-kel és a 102-kel „villogni”, de ekkora túlkínálat már durván illúzióromboló hatású.
Harmadiknak a vidoklipek árfolyama zuhant mélypontra a popzenei tőzsdén. Erről néhány sorral fentebb már volt szó, hosszan nem is kell magyarázni. Az interneten a YouTube előtt is meg lehetett találni zenei videókat, de csak elszórtan és jellemzően csak a legnépszerűbbeket. Amikor a videomegosztó portál elindult, hamarosan egy helyre koncentrálódott minden és ott mindenki örülhetett az újbóli találkozásnak régi kedvenc zenekarai klipjeivel. Először csak a közkedveltebbekkel, majd az összessel. Bizonyára mindenki merült már bele órákra ilyen klipnézésekbe, amikor az újabb és újabb felajánlásokat elfogadva észre sem vette az idő múlását. Manapság már kevésbé fordul elő ilyesmi. Úgy vagyunk vele, mint a szupermarketek kínálatával: tudjuk, hogy pillanatok alatt elérhető az a felfoghatatlanul sok minden, tudjuk, hogy meg is nézhetnénk bármelyiket, tudjuk, hogy közben jól is szórakoznánk, de nem tesszük, mert minek. Bekapcsoljuk inkább a rádiót, aztán hallgatjuk, amit adnak. Mindegy, csak szóljon valami, amíg lefő a kávé és elkészül a reggeli.
Negyediknek maga a zene értéktelenedett el. Az internet demokratizáló hatásának következtében. Az eddigiek alapján nem nehéz kitalálni, hogy hogyan és miért. Ha csak kiváltságosok utazhatnának a budapesti metrón, akkor bizsergető izgalom volna már lesiklani is a mozgólépcsőn. Így viszont, hogy bárki igénybe veheti ez a tömegközlekedési eszközt, így inkább megyünk villamossal, mert azon könnyebb bliccelni. Nagyon szép dolog, hogy se az állam, se a kiadók döntnökei nem szólnak bele, hogy ki és milyen zenét adhat ki. Bárki kibérelhet egy stúdiót, és felzenélheti a maga kis dolgait. Aztán percek alatt, tök ingyenesen készíthet neki bandcampes oldalt, (mikro)blogot, Facebook-csoportot, egyebet. Majd izgatottan lehet nézni a különböző számlálókat: letöltését, látogatásét, követését és lájkokét. Kár, hogy startvonalon több ezren tolonganak. A monitor túlsó oldalán a hipszterek kattintgatnak buzgón a letöltés gombra. Naponta vagy 5-10 alkalommal. Nekik megvannak a maguk kedvenc up-to-date-nél is up-to-date-ebb blogjaik, ahol a zenei berkekből napokkal, néha hetekkel, nem ritkán hónapokkal korábban szivárogtatnak ki lemezeket. El lehet képzelni, hogy egy-egy lemezt hányszor hallgat meg egy ilyen hipszter, ha nem időgépben utazgatva kagylózza végig az albumokat.
Ötödiknek rá kellett jönnünk, hogy az elmúlt 50-60 évben popzene teljes eszköztárát végigzongoráztuk. A zenészek eladták a gitárokat és szintetizátorokat vettek. Aztán azokat is eladták és lemezjátszókat vettek. Azokon is túladva, ismét gitárokat akasztottak a nyakukba. Közben bementek a garázsba, onnan olcsó, majd méregdrága stúdióba. A nyersebb hangzás elérése végett ismét a garázsban találták magukat, végül a laptop mellett a hálószobában. Írtak bulizós rock and rollt, érzelmes tinglitanglit, pörgős beatet, blues alapú társadalomkritikust, használtak akusztikus, elektronikus, szokatlan, mi több, egzotikus hangszereket, szimfonikusokat, gondoltak túl több tételes progresszív rock monstrumokat, csupaszítottak le csontig punkattakokat, láttak bele esztétikát kásás hangzású felvételekbe, afrikai ritmusokat fedeztek fel, plöntyögtek egy ujjal szintipopot, feketék hangmintázott alapokra pofáztak, sikáltak lemezjátszótányért, kreáltak monoton és minimalista elektronikus tánczenét, bontották szét, gazdagították tovább különböző stílusokkal, satöbbi.
Az internet segítségével a világ összes eddig létezett zenéjéhez, zenei stílusához hozzáférhetett az érdeklődő, szülessen az Angliában, Nicaraguában vagy a Hold egyik eldugott kráterében. Ez természetesen azzal járt, hogy az egy Vangelis kivételével minden egykorvolt trendnek újra reneszánsza lett, főleg az eddig jobbára kínosnak, vércikinek és a rosszízlés csimborasszójának tartott nyolcvanas évek jött újra divatba post-punkosól, italo discóstól és szintipopostól. És mint ilyenkor lenni szokott, ha egy kincsesládát valaki a köz javára felnyit, szorgos, matató kezek széthordják a tartalmát, és egy részeg hajléktalan költözik bele. Itt tartunk, pontosabban itt veszteglünk most.
Ezt a blogot már úgy 2008 után, a popzene utolsó jó évét követően, a válság első jeleit tapasztalva le kellett volna zavarni. Ám akkor még reménykedhettünk abban, hogy a hamar véget érő hullámvölgy csak lendületgyűjtésnek bizonyul, és újabb fellendülést hoz. Tévedtünk. Mostanra elszállt az összeomlott épületek fölül a por, és tisztán látható, hogy mivel van dolgunk. Már felállítható a diagnózis. El lehet takarítani a romokat.
