Embert barátjáról, Dömötör Endrét Déri Zsoltról. Van benne némi igazság, de sok ponton sántít a hasonlat. Különösen idén augusztus óta domborodtak ki a különbségek, amikor Déri távozott a Recordertől, és azóta munkakeresés mellett MusicPress néven zeneblogol. Ennek a döntésnek mindkét fél számára csak előnyös hatása lett. Az egyiknek maga az elindulás, a másiknak pedig a sokszínűbbé, érdekesebbé, mondhatni, emberléptékűbbé válás. Míg Déri mechanikus, érzelemmentes, a cikkekben információt információra zsúfoló szerkesztése alatt havi 150+ poszt kerül ki, addig az elmúlt két hónapban ennek a fele. Ám azok blikkfangosabbak, olvasmányosabbak, kattintásra ingerlőbbek, egyáltalán poposabbak. Mondjuk ki: Dömötör Endrénél jobb kezekben van az online Recorder kormánykereke is.
Egyszer már korábban is kilépett a Nagy Testvér vonzáskörzetéből. Akkor a kilenc évig a bázisukat jelentő Est.hu-tól menesztették Dérit és csapatát, köztük Dömötört, és csak egy évvel később indult el a Recorder. A köztes időben vendégszerepelt a Quartnál. Interjúzott, beszámolót írt, ahogy azt popzenei újságíróknál szokás, de például a Pavement pályaívét is fölvázolta a szerzőtársával. Később a nyomtatott Recorder már teljesen az ő biztos szakmaiságú, de a személyességnek is tág teret adó szerkesztését dicsérte. Az ingyenes lap minden téren köröket ver az olyan összecsapott trehányságokra, mint a New Noise vagy a Lángoló Gitárok. Egyedüli felróható hibája, hogy csak Budapesten elérhető, pedig a fővároson kívül is laknak olyan magyarok, akiket érdekel a kortárs popzene.
Dömötör neve szerepel szerkesztőként a 303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című kötet borítóján is. Szamárvezetőnek és vitaindítónak egyaránt kiváló ez az amúgy is kiváló könyv. Poós Zoltán egy 25-ös listával szállt be a játékba, A Halhatatlan Jimmyért Klub csak egy hiányosságot sérelmezett és azzal fenyegetőzött, hogy közzéteszik a telefonszámát: „Dömötör! Emlékezz rá: Mi nem felejtünk!” Szerencsére nem lett komolyabb következménye a rajongói felhorgadásnak. Talán épp e kép hatására.
A két mikroblogja közül az egyik a személyesebb popzenei viszonyulásairól ad képet, a másik a világ utcáin felbukkanó zenekarneveket vadássza. Használati utasítás: követ, lájkol, reblogol. Ide köthető egy különös eset. Múlt héten történt, hogy Déri a Gézakékazég nevű együttes albumpremieréről adott hírt. Ebben nem volna semmi különös, ha a gitáros-billentyűs-énekest történetesen nem Dömötör Gézának hívnák. Igen, az öcsről van szó. A bátyus még aznap megeresztett egy „Indokoltan érzelmes hosszú posztot” a témában. Már most borítékolható, hogy ezek ketten nem bírják ki sokáig egymás nélkül!
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Mindezek ismeretében, mit is várhatna az ember egy ilyen duó szerzői albumától (mert ez végül is az, habár Goldsworthy hozzájárulása a lemezhez homályos), mint azt, hogy coolabb a saját coolságánál, és hogy ez visszafelé sül el (mint az esetek többségében). Nos, az LCD Soundsystem annyira cool, hogy még ezt a csapdát is sikerrel elkerülték – trendek felett állva trendik, görcs nélkül! A cím nélküli bemutatkozó albumuk pedig „ráadásul” még állati pöpec is. Itt van rögtön a kislemezre is kimásolt Talking Head-es nyitódal, aminek az a címe és refrénje, hogy „a Daft Punk játszik a házamban” – mi ez, ha nem minden party animal és hálószoba-DJ legnedvesebb álma? Ez meg is adja az alaptónust, ami nagyjából életed legemlékezetesebb házibulijának a soundtrackje: lötyögés (a meghökkentő módon egészen T.Rex-es Thrills és a végén rapture-ös sikamikába torkolló On Repeat), egymásnak dörgölőzés és seggrázás (a Kraftwerket hangmintázó Disco Infiltrator), ereszd-el-a-hajamat diszkótánc (a lemez korai csúcspontjának számító Tribulations), bútortörő pogózás (az electro-punk Movement), és persze lassúzás (a beatleses Never As Tired As When I'm Waking Up), no meg hajnali bepunnyadás (a záró Great Release). Mindeközben megidéződik a nyolcvanas évek elejének groove-okkal operáló amerikai undergroundja (konkrétan a Tom Tom Club nevű Talking Heads-mellékprojekt és a zenéjében mindössze ütőhangszereket és basszusgitárt használó kultikus Liquid Liquid), Murphy pedig kiköpött úgy énekel (köpködve), mint Mark E. Smith (The Fall) – lehetne még sorolni a kapcsolódási pontokat és a hatásokat, de a zene minősítésében ennek itt nincs értelme, mert minden együtt egy önálló egységet, minőséget alkot.” (LCD Soundsystem: LCD Soundsystem, Est.hu, 2005.)
