Poós Zoltán a popzene egyik legélvezetesebb magyar elméletalkotója, aki saját pályán győzi le a 31 dal c. kötetet is jegyző Nick Hornbyt. Ha a Táskarádió – 50 év, ötven magyar sláger című főművét átlapozzuk, számtalan szellemesen találó megállapítással gazdagodhatunk. „A pop számmisztikájának kulcsa a 3 (háromperces slágerek) és a 15 (a hírnév hosszúsága percben mérve).” Így kezdődik a kötet, és a frappáns sziporkázásoknak később sincs híján.
Ahelyett, hogy jó tanárbácsisan felszólítaná Pistikét a második padsorból, hogy olvassa fel a lexikonból a Neurotic címszóhoz tartozó bekezdést, érzelmi hatásra törekszik. „A szex, a drog és a rockzene az ifjúság három tiltott doppingszere, melyek használata miatt egyedül a POP nevű küzdősportból nem jár kizárás. Aki mindhármat egyszerre képes magához venni, és túl is éli, azt vagy Houdininek hívják, vagy Pajor Tamásnak.” A foganat szempontjából édes mindegy, hogy ez így nem igaz, még akkor sem, ha beszúrjuk a második mondat második szavának, hogy „magyarként”. Viszont ha van hatása, ha Pistike óra után csillogó szemekkel tölti le a netről A budapesti látnok című kiadatlan lemezt, akkor egy szavunk se lehet erre a kegyes hazugságra.
Poós legtöbb kijelentésébe persze csak a megveszekedett kekeckedők köthetnek bele. „A punk elsősorban akció és csak másodsorban összhangzattan, és ez különösen igaz volt a CPg-re. Csak sejteni lehetett, miről szólnak a szövegek, nem tudjuk megkülönböztetni a lábdobot a magnónk motorhangjától.” Esetleg: „Az amerikaiaknak – akik a hiphop zenét kitalálták – szinte minden jól áll: a kertvárosi keresztény fundamentalizmus, a felhőkarcoló magasságú liberalizmus, nekünk viszont nem áll jól a hiphop, mert az, aki a bűnözői szubkultúráért van oda, az nem kemény hiphopot hallgat, hanem olyasmit, amire jól lehet gyúrni egy terézvárosi pincében.” Komoly aszkétai akaraterő kell, hogy ilyen első mondatok után valaki ne akarjon tovább olvasni.
Érzékletes korrajzok, szocio- és tárgyi környezetábrázolás, a személyes érintettség történetei Battonyától Budapestig, plusz a terítékre kerülő dalok előadóit-szerzőit is megkérdezi a keletkezéstörténetükről. Még a saját, Nyelvterület nevű, Térey János és Peer Krisztián költőhaverokkal tető alá hozott irodalmi rapprojektjükről is van egy-két keresetlen szava. Valóban, A vidék fejlesztése című, egyetlen elérhető számuk alapján inkább lehetett érdekes, mint jó a három részeg, beszédhibás poétát elképzelni színpadon, amint papírról olvasva dumaemberkednek.
Aki teheti, bányássza elő a fővárosi könyvtárak mélyéről a kilencvenes évek első felében huszonvalahány számot megért VOLT Magazint. Talál bennük bőven hamisítatlan HaraPoós írást. Később szerkesztette és cikkezett a Wan2-ban, okosított a Dob+basszus nevű tévéműsorban, vagyis tette azt, amihez mindig is a legjobban értett: meghozta sokak kedvét a popzenéhez.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „A pop a sztereó hangszedők és a sztereotípiák története. A rockzenében a legtöbb előítélet és félreértés talán a heavy metalhoz kötődik. A legtöbben az ún. rajongókról egy esztergályos szakmunkásra asszociálnak, aki kalapács helyett keresztet esztergál, 666-os méretarányban, levágott csövű bőrdzsekiben, és magas szárú sportcipőben támasztja valamelyik vasútállomás restijének pultját, minden metállemez címét rosszul ejti ki, és azt állítja, hogy egyszer együtt fröccsözött Paksi Endrével, az Ossián énekesével a Kis Sünben.” (Pokolgép: B. S. Emlékére – Ezer árboc és vitorla, Táskarádió – 50 év, ötven magyar sláger, 2010.)
