Neki mindig is a nagy ívű, átfogó megmondások mentek a legjobban. Amikor nem klaviatúrával írta a cikkeit, hanem vésővel döngölte márványba a kinyilatkoztatásokat a mindörökké 1997-ről, a kókler lemezlovasokról, a menő-nem menőről vagy épp a szégyenletes magyar popzenei újságírásról. Neved, befolyásos helyeken befolyásos haverjaid vannak, keress hát valami provokatív témát, amiről írhatsz valami provokatívat, ők meg jól beletolják az emberek pofájába. Fontos, hogy mindig fekete vagy fehér véleményt nyilváníts (de főleg feketét), a szürke árnyalatok a hétköznapi lúzereknek valók. Ez volt a hitvallása. A kattintásszámláló fel is pörgött veszettül.
Bede Márton persze többnyire tényleg vicces. „Ahogy azt egy nagyon precíz magyar könnyűzenei újságíró megfogalmazta, aki mellesleg én voltam, a jó rockzene az az, amikor egy ember ordít és én minden szavát elhiszem.” Ezt a Dr. Flashről írta. „Itt szeretném akkor elárulni, hogy a Sgt. Peppersen kívül még soha egyetlen egy Beatles-lemezt nem hallgattam végig az elejétől a végéig.” Ezzel a később lefikázott magyar zenei újságírókat hergelte. „Részegen néha németül szoktam beszélni. Sajnos egy büdös szót sem tudok németül, ezért nálam a németül beszélés weimarian tört angolból áll, valahol félúton Göbbels doktor és Lars Ulrich közt.” Ez több tucat szórakoztatóbbnál kacagtatóbb Metallica-fan kommentjét termelte ki a cikk alá.
A villáminterjúiból többek között kiderült, hogy Axl Rose még nem látott novemberi havasesőt, Leonard Cohen szerint is érdektelenek a nálánál kevésbé híres zsidó nagypapák történetei, Beyoncé pedig le se szarja a budapesti fellépését. Ellenben az sajnos soha nem derült ki, hogy szerinte mi minden idők öt legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht). Merthogy ezzel még mindig adósunk a Rúgd ki a lekvárt! blogon. Azóta átkozzuk a sorsot, hogy nem néhány héttel később álltak össze a Quarttal és álltak neki kipenderíteni onnan a köcsög jazzereket.
Csakhogy már Bede is múlt idő. 2007 májusában elment a barátnőjével bő egy évre utazgatni, és amikor visszatért, már annyira nem volt képben popügyileg, hogy semennyire. Az addig megismertekből jól elboldogult a legmegveszekedettebb hipszter körökben is, de aztán rájött újra, amire régen, hogy közérdekűbb témákkal sokkal inkább ki tudja váltani a kellő hatást. Meg a Quart is átkerült az Indextől az Origóhoz. Persze pont jókor hagyta el a süllyedő hajót: 2008 volt a popzene utolsó izgalmas éve.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Huszonnyolc éves vagyok, rendes, fehér gyerek Európából. Édesapám arra tanított, hogy amikor megszólalnak a Teen Age Riot első taktusai a rádióban, azonnal vágjam magam vigyázzba. Amióta az eszem tudom, furcsán nézek környezetem azon tagjaira, akik nem zajos gitárzenét hallgatnak. Ez a mi kultúránk, a génjeinkben van. Nem seggvájat-mutogató négerek vagyunk, nem toroknyiszáló balkáni bérgyilkosok és nem is mezítlábas kubai pilinckázók. Nem a lemezjátszót sikáljuk, hanem az elektromos gitárt, és Olümposzunkon öt isten trónol: a Hüsker Dü, a Sonic Youth, a My Bloody Valentine, a Dinosaur Jr. és a Jesus And Mary Chain.” (A gitárok visszatérnek – Sister Vanilla és Dinosaur Jr., Quart, 2007.)
