A magyar ragaszkodó nemzet. Amit egyszer megszeret, azt évtizedekre a szívébe zárja, legyen az Orbán Viktor, Hofi Géza vagy a Prodigy. A kultúra, különösen a zene terén mindennél jobban hűséges. Ebben a közegben eleve kenyérre és vízre van ítélve egy olyan vállalkozás, ami lényegi változást kíván eszközölni a honi szavazópolgárok zenei ízlésen. A Pitchfork mintájára indult Quart szerkesztői-újságírói (Inkei Bence és Rónai András, korábban pluszban Puskár Krisztián) sem a közeljövőben kerülnek fel a leggazdagabb magyarok listájára.
Inkei ügyvédből lett gerilla kultuszhősből lett zenei újságíró. Közben volt egy kisebb irodalmi kanyar is, aminek a gyümölcse egy évtizeddel később, idén realizálódott a Mirelit című első regénye képében. A Matula Magazin tipikusan a jó helyen, jó időben együttállás lexikonillusztrációnak való példája. A fanzint író négy alapfigura (köztük Bede Márton) mindegyike hivatásos újságíró lett, hármójuk aligha meglepő módon a hasonló stílust favorizáló Indexnél kötött ki. Amint a Quart az Origóhoz került, Inkei a portál Tövisházi Ambrus utáni első embere lett. Újdonságértesítőkkel és zenei cikkekkel azelőtt is ott serénykedett, de igazán ezen a poszton teljesedett ki. Mondjuk az Origo is jól járt: keresve sem találhattak volna illetékesebb embert.
Inkei régről fakadó, elhivatott zenebuzgársága és könnyű kezű újságírói vénája (képzavar, bocs) ismét emlékezetes cikkeket eredményezett. Amit korábban az Est.hu-nál, a Matula Zenebuzik rovatában és a Rúgd Ki A Lekvárt! blogon képviselt, azt később ugyan kompromisszumokkal, de továbbvitte. Az elektropop és a geek rock összeállítása hiába vonz jóval kevesebb embert, mint mondjuk egy Omega-jubileum vagy egy Szörényi Levente-interjú, a legjobbjai ezek (szerintünk). Ha csak rajta múlna, leginkább alighanem a kedvenc 1977 és 1983 közötti második popzenei aranykorról írna.
A rendhagyóbb cikkei mellett a közérdekűbb témákban is remekel. Zenefelismerős interjú apropóján kérdezte meg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-későbbi évek magyar zenészeit a hősidejükről, ők meg lelkesen meséltek. Így derült ki például Zoránról, hogy úgy kábé 1969 óta nem hallgat popzenét. Hogy Csepregi Évából még mindig árad az imádat Erdős Péter popcézár iránt. Hogy Demjén Ferenc szerint a fehéreknek, különösen a magyaroknak nem kéne rappelniük.
„Nekünk Mohács helyett gyros kell.” „Úgy issza a gecimet, mint anyám a vizet!” „Három férfi egy duplaágyban.” Inkei a Népi Papa és a Haverok nevű, „homoszexuális posztpunk szupercsapat klarinéttal” stílusú zenekara énekeseként is produkálja magát. Rendkívül szórakoztatóan! Ha mindez még nem volna elég, tavaly november 5-én egy koncert erejéig megalakították Magyarország első és egyetlen hipszter nemzeti rock együttesét, az Ápolt Koponyákat. Kell ennél több a menőséghez?
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Nagyon sajnálom, hogy nem tudok zenélni. Sokáig azzal nyugtattam magam, hogy azt a három akkordot még bármikor meg tudom tanulni. Csakhogy, így harminc felé közeledve már egyre kevésbé tűnik viccesnek punkzenekarban hangoskodni, ráadásul egy kis tánctól is úgy fáj másnapra a hátam, hogy meg kell bolondulni. Maradna tehát a stúdió, ahol egyedül föl lehetne játszani egy egész kamarapop lemezt, minden egyes hangszert a gitártól a csemballón át az angolkürtig... Ez volnék én. Aztán vannak az olyanok, mint Sondre Lerche, a még mindig csak 21 éves norvég csodagyerek, aki meg is csinálja azt a lemezt, sõt, ez már a második. õ persze nem álmodozott, hanem már nyolcéves korától tanult gitározni, és még iskolás volt, amikor már saját számokat írt.” (Sondre Lerche: Two Way Monologue, Matula Magazin, 2004.)
