Régi igazság: csak azért, mert kócbabára dauerolod a hajad és a sokéves megfeszített munkának hála, egy harmadrangú zenekarban basszerozol, még lehetsz jó arc. Sőt, igazából ez a kivételes középszerűség adja meg azt a hipszteresen flegma, ironikusan komolykodó ízt, ami képessé teszi, hogy holt érdektelen együttesek holt érdektelen albumairól írt „krinyói” szellemesek legyenek. Hasonlóan a szerzőjük nevéhez: Szabó Csaba galambszürke hétköznapiságát a titokzatosnak meghagyott középső Sz. teszi érdekessé.
„Aki úgy szereti a rockzenét, ha az mélyen gyökeredzik a hagyományokban, lehet énekelni a refréneket és szarul szól.” Ilyesmikkel találkozva megnyugszik az ember: lemezkritikát még mindig menőbb olvasni, mint mondjuk verseskötet-kritikát. „Az Élet, az valami olyasmi, hogy vasárnap délelőtt az ágyból nézzük a rajzfilmeket, miközben kint meg hétágra süt a nap; hülyeség, persze, de a popzene által kínált egyéb alternatívákhoz képest (az Élet, mint véget nem érő kokainparti; az Élet, mint egy reménytelen, elnyújtott halálhörgés és egyebek.) azért határozottan barátságosabb.” Ilyesmikkel találkozva megnyugszik az ember: lemezkritikát olvasni még mindig menőbb, mint bármilyen más szöveget. „Azóta már biztos alakult egy olyan zenekara is, ami négy hárfával és egy laptoppal játszik garázspunkot. Viszont időközben szép csendben szimpatikus őrültből megkerülhetetlen őrültté küzdötte fel magát, és állt (vagy épp most áll-) be azon független előadók hosszú sorába, akiknek már csak egy, lendületes és bátor lépés hiányzik a mainstream (vagy valami ahhoz nagyon hasonló) sikerhez.” Ilyesmikkel találkozva megnyugszik az ember: lemezkritikát olvasni még mindig menőbb, mint magát a szóban forgó lemezt meghallgatni.
És itt van a kutya elhantolva. Szabó lemezkritikái pénz-, idő- és energiatakarékosak, egyben humorosak, szórakoztatóak és még erkölcsösek is: nem késztetnek lopásra. Visszaröpítenek az illegális letöltések előtti korba, amikor a kisvárosi tinédzser Budapestre és Ausztriába járt CD-kre elverni a megtakarított pénzét. Csakhogy most már megelégszik a tudattal, hogy akár negyed órán belül meghallgathatná azt a lemezt, amiről épp az előbb olvasott, ahogy a világ bármelyik másikát is.
Szabó a Quart után már a Magyar Narancsba sem hirdeti a tisztes középszer dicséretét, inkább az Amerika meghódítására tett meddő erőfeszítések során szeretne végleg kiábrándulni a Moogból. Alig titkolt reménye, hogy valamelyik jótollú usás zenemegmondó megírja róluk, hogy „minden hibájával együtt azért ez egy rokonszenves kis hülyeség így nyárra, ugyanakkor azt már nehéz elképzelni, hogy lesz belőle valami nagyobb”. Akkor aztán a szűk mellékutcákon át visszalopakodhat a biztos budapesti akolmelegbe. Az egymást időről-időre körbenyaló haverok hátha újra megdobják egy coollistás hellyel.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Az alternatív rock bőrdzsekis öregapja, aki először énekelt arról, hogy mennyibe kerül a heroin, közös lemezt készített a thrash metal egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású zenekarával, melynek tagjai fénykorukban előszeretettel nevezték magukat Alcoholicának: ebben azért van valami, nem? Aligha lehet tehát csodálkozni azon, hogy a világ zeneszerető része az elmúlt hónapokban lélegzetvisszafojtva, csendes révületben várta, mi több, áhította ezt a produkciót, most pedig, hogy végre elkészült, ünnepélyesen, felállva tapsol hozzá. Na nem, ez persze csak vicc. A világ zeneszerető része gyakorlatilag egyöntetűen jeges rémülettel, esetleg hisztérikus röhögőgörcsben várta a lemezt, amelyről előzetesen azt lehetett tudni, hogy a leszedált Lou Reed valamilyen színdarabhoz készült verseit olvassa fel a pusztító metálgépezetnek azért ma már nem nagyon nevezhető Metallica udvarias rádiórock-riffjeivel a háttérben; ezen a ponton a rutinosabbak alighanem mind feltették az Örök Kérdést, miszerint: valóban szükséges ez?” (Lou Reed & Metallica: Lulu, Quart, 2011.)
