Elég volna azzal érvelni Szőnyei Tamás jelentősége mellett, hogy ez a portré készült a leghosszabb ideig. Nem azért, mert annyi kínlódással járt, hanem mert élvezet volt újra belelapozni a köteteibe, végigkattintgatni az összegyűjtött írásait. Még a nem kifejezetten szórakoztató céllal született, Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990 című kötetében is találni derűs pillanatokat. A hosszú hajúakat például ilyen rímesen csúfolta egy korabeli újságcikk: „– Vigyázz, fiú vagyok – mondhatná ez a stockholmi bűbáj-boy. / Olykor egy hajszál sem választja el a Napkirályt – a majomkirálytól.” Vagy amikor behívják Ef Zámbó Istvánt és Wahorn Andrást a sanzonbizottság elé vizsgázni, hogy a Bizottságnak hivatalos „papírt” szerezzenek, mire előadtak valami dadaista muzsikát. Fényes Szabolcs, régi slágerszerző, egyben zsűrielnök, elszörnyedt a zenemű hallatán, majd „mutatta nekik a zongorán, hogy milyen szép hangok léteznek.” Persze mit lehet várni egy olyan korban, amikor „hangszerből divattá lett a gitár” és „az erősen zenerajongó ifjúság életét még erősebben áthatja a modern zene, amelynek lüktető ritmusa szinte szükségszerűnek tűnik számára.”
Még a viszonylag szabadabb nyolcvanas években is kevés popzenéről írt könyv jelent meg a szocialista Magyarországon. Ezek között is csak Sebők János Magya-rock 1-2. és A Beatlestől az Új Hullámig című munkái bírnak azzal a hozzáértéssel és információgazdasággal, hogy még ma is gond nélkül kézbe vehetők. Az utóbbi, a külföldi törekvéseket átfogó kötet 1981-es, a szerző ekkortól hosszú időre elvesztette a téma iránti érdeklődését, és az elejtett szálat negyed évszázaddal később vette újra fel. A teljes kimaradt nyolcvanas évek krónikásai szerepe immár Szőnyeire hárult, akinek Az új hullám évtizede 1-2. című kötetei 1989-ben, majd rengeteget késve, 1992-ben kéredzkednek fel a magyar nyelvű popzenei alapművek közé. Míg az első rész a ’77-es évfolyam, a punkrobbanásról, addig a második tényleg a megnevezett évtizedről regél. Részletekbe menően, élvezetes stílussal és személyes élményekkel fűszerezve. Ha a klasszikus punkot nézzük, a popzenében mondjuk úgy évszázadnyival később, de a magyar viszonyokhoz képest még bőven vállalhatóan, sőt. A honi kilencvenes évek „tökéletesen” arról szólt, hogy az érintett legények vagy nem olvasták, vagy semmit sem értettek ebből a könyvből. Mindkét véglet szomorú.
Jó ideig írt a Wantedbe. A Magyar Narancsba mindmáig olvashatók a cikkei. Szerepel a 303 magyar lemez, amit feltétlenül, mielőtt bekrepálsz című antológiában is. Jellemzően főleg a nyolcvanas évek underground zenekarairól szóló szövegek alatt találkozhatunk a monogramjával: A. E. Bizottság, Kontroll csoport, Balaton, Európa Kiadó stb. 1996-ban létrehozta a Millecentenáriumi Underground Zenei Ingázás Komputeren (M.U.Z.I.K.) nevű, fotókkal és plakátokkal gazdagon dokumentált cikkgyűjteményt. Nem idézünk belőle, tessék saját szakállra olvasgatni. Szőnyei amit a Kex-Syrius-Tűzkerék trióval kezd, azt a Kispál és a Borzzal zár le. Ez alighanem mindmáig változatlan.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Otthon aztán percek alatt megtérítetek a Fojtogatók. A No More Heroes volt az én beavatásom. De hiszen ezek a punkok tudnak zenélni! – mondtam magamban, és arra gondoltam, hogy aki ezt nem veszi észre, az vagy süket vagy hülye. Mindenekelőtt a basszusgitár nyűgözött le: nem dörmögött szerényen meghúzódva a háttérben, hanem brutális elszántsággal uralta, meghatározta az egész együttes játékát. A dobbal együtt olyan kemény ritmust diktált, ami előtt a legelfogultabb hard rock hívőnek is illett (volna) kalapot emelnie A beszédszerű ének valósággal perzselt az indulatoktól, az orgona gurgulázása, a zenekar ritmusváltásai és a hosszú instrumentális betétek pedig a Doors emlékét ébresztették fel.” (Az új hullám évtizede 1., 1989.)
