Wan2 popkultúra magazin, kétezres évek második fele. Káoszos, havonta változó dizájn, tessék-lássék szerkesztés, százféle betűtípus, hatalmas fehér foltok a szövegek körül, újságonként kábé húsz egész oldalas kép, sebaj, oda sem kell cikket írni. A tartalom hasonul a formához: a néhány lelkiismeretes, hozzáértő szerző mellett az ajtón beeső, fogalmatlan kóklerek a fedélzeten, leszart korrektúra, béna egotrippek, a kormánykerék mögött pedig Liget Nagy Tamás.
Mindig és újra és ezredszerre is visszasírjuk a kilencvenes éveket. Akkor minden sokkal egyszerűbb volt. Megvette az ember a néhány kedvenc napi-, heti- és havilapját és a belőlük meg a néhány nála is fogható tévécsatornából kinyert információkkal elégedettnek érezhette magát. Tájékozottnak, teljesnek, boldognak. Ugyanígy volt a popzenével is: 1993-től jött a Ligeti által főszerkesztett, plakát nagyságú, a fent felsorolt hibák mindegyikét magabiztosan felvonultató, ámde igencsak szerethető, ma féltett kincsként őrzött VOLT Magazin, majd 1995-ben átadta a stafétát a Wantednek és a Z Magazinnak. Ha valaki még hozzáolvasta a Magyar Narancs és a Népszabadság témába vágó cikkeit, elment a Sziget Fesztiválra, napi több órát nézett zenetévéket és persze sok, ezekből a forrásokból ismerős zenét engedett a hallójárataiba, már szakértőnek érezhette magát.
Amire elindultak az első magyar internetes törekvések, az egyik, amire komolyabb formát öltöttek, a másik konkurens lap is megszűnt – igaz, ekkor még tőlük függetlenül. Maradt a Wanted, ami a maga nemében kiváló lap volt, a Mancs zenére és csatolt részeire specializálódott testvére. Fanzinos jelleg, anyagismeret, írni tudás és gonzós kreativitás. Hét év után szűnt meg, szépen el is temették. Csakhogy Ligetiék éjszaka kihantolták és valami elektromos machinációval újraélesztették. Ez lett a Wan2. Igazságtalan volna puszta élősködésnek bélyegezni a közel tíz éves működésüket, de azért diadalmenetnek is túlzás volna nevezni. Voltak jobb napjaik, amiket sajnos elhomályosít a hosszú évekig húzódó agónia. Kár, hogy nem akadt senki bátor realista, aki időben megadja a kegyelemdöfést.
Így viszont a lap elnyújtott végső vergődése égett bele a pupillákba. El tudjuk képzelni Ligetit szerkesztés közben, amint ötvenéves fejjel már rohadtul unja a fia generációjának százszor újrahasznosított zenéjét, meg egyáltalán, hogy ezzel kell foglalkoznia. Rühelli az angol egyetemista nyikhajok ostobácska dalait és lagymatag punkságát. Előre sajnálja a magas sarkúban egyenest a szalagavató bálból mikrofon mögé tipegő szépecske énekesnőket, akiket majd a szerződés aláírása előtt jól megdug a producer. A Wan2 kacagtató mélypontja amúgy az volt, amikor összeszedték a nullás évek 50 legjobb lemezét, és alig a felének sikerült eltalálni a kiadási évét. Néha kifejezetten „pontatlan” mellélövések születtek. Hogy a mellékjük rittyentett bénácska írásokról ne is beszéljünk. Mindezt egy magát zenei szakértőnek beállító magazinban.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Dixi alkohollal és cigarettával lett kifizetve, pontosabban etették-itatták-kedveskedtek neki, hogy cserébe megalázzon, mert az is jobb volt, mintha nem vett volna valakiről tudomást. Lehet azt mondani, hogy Dixi nélkül nem létezett volna annak a kornak a magyar kulturális élete? Lehet, de az ellenpróba ideje most jött el. Budapest nemcsak a cenzorok és besúgók városa volt, hanem a drótnélküli társaságoké is, amelyek tele voltak energiával, elkötetlen vegyértékeiket közhasználatra felkínáló tettrekész művészekkel, és az őket bármikor leszopni hajlandó outsiderekkel, amitől a fasz mindkét végén annyira jó volt.” (Dönci Project: Dixi, Wan2, 2007.)
