Németh Róbert a basszusgitár Heaven Street Sevenje. A Heaven Street Seven a magyar popzene Németh Róbertje. Popzenei újságíró a Heaven Street Seven Németh Róbertje. „Alacsony, kissé görnyedt, zsíroshajú alak, lódenkabátban és földig érő kék-fehér csíkos sállal, kezében egy Ibanez márkájú basszusgitárra szerelt szenteltvíztartóval.” Uj Péter ezt a vicces személyleírást adja róla, amikor 1995-ben a Wanted megalapítási tervével harmadmagával (plusz Déri Zsolt és még valaki) megjelenik a leendő főszerkesztő ajtajában.
Ekkor már évek óta írja a Magyar Narancsba a zeneügyi okosságokat, vagyis a kilencvenes évek két legfrissebb szellemiségű lapjába publikál. Amikor a Wantedből Wan2-lesz, kicsit tétovázik, majd mégis marad a jórészt lecserélődő szerkesztőség tagja. A legjobbjait az Est.hu-nak (Art Brut: Bang Bang Rock & Roll) és a Recordernek (Arctic Monkeys: Suck It and See) írta. Kedvenc jelzője a „pasztelles”. Ha lehet, lemezkritikában feltétlenül megemlíti az Echo and The Bunnymen, a House of Love, a Smiths meg mondjuk a Talk Talk nevét, de azért akkor sem haragszik meg, ha a britpop éra valamelyik sztárzenekaráról kérnek tőle cikket, különösen a Supergrassról szeret szuperlatívuszokat nyilvánítani. És mint idővel mindenki, mind előrébb sorolja a prioritási listáján Neil Youngot és a hasonló folkosabb, pasztellesebb hangulatban pengető és danolászó öregurakat.
A honi színtérről a Sexepilt bírta egykorott, meg persze Lovasiék korai ténykedését. „A Kispál és a Borz üde volt, szellemes és slágeres, főként pedig sok komponensből álló, ám perfekt elegyet mutatott fel. Visszahozta a hatvanas évek beatzenéjének frissességét és érthető hangvételét, okos és intelligens volt, de nem okoskodó; érzelmes, de nem érzelgős. Hordozott valamit a nyolcvanas évek pesti undergroundjának szenzibilitásból, de annál sokkal »melegebb« tónusokkal dolgozott, kevésbé volt elitista és szerethetőbb volt a hangvétele.” Ilyen szerelmetes szavakkal ecseteli a nagyszerűségüket a 303 magyar lemez, amit mielőbb, de talán még ma című gyűjteményes kötetben.
A Petőfi Rádió oldalán is serénykedik, bár erre a kötött fogású zsákban futásra alighanem kevésbé büszke. Túl sok olyan előadóról kénytelen tájékozódni és írni, akit bizonyára nem tart túl sokra. Ha 5-10 évvel később születik, minden bizonnyal buzgó zenebuzgár blogger lenne személyességtől gazdagon átszőtt, szójátékoktól hemzsegő posztokkal. Olyan, aki az ezredfordulón ugyancsak Uj Péter színe elé járult volna, hogy bevonja a lapalapítási terveibe, igaz, valószínűleg már online formában.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Bár az Art Brut tele van emlékezetes számokkal, és popnak kurvára pop, de nem rock’n’roll és nem »nem-rock’n’roll« – és nem csak az előbb említett outsider hozzáállás miatt. Ha feldobom, tisztelgés a kora nyolcvanas évek súlyosabb poszt-punk cuccai előtt, ha leesik, urbánus krónika, történetmesélős, utcai elbeszélő cucc, amelynek legalább annyira köze van a gitárpophoz, mint mondjuk a Streets dolgaihoz, ha megint feldobom, és az artisztikus hozzáállást nézem, akkor a Pulp adja magát párhuzamként, ha megint leesik, akkor a minimalista Ramones. Többször nem dobom fel.” (Art Brut: Bang Bang Rock & Roll, Est.hu, 2005.)
