Már akkor kiábrándult a popzenéből, amikor az még nem is volt menő. Hallgatott Pozsonyi Ádámra, aki 30 éves kor fölött tudatos látókörszűkítést javall. Előtte azért befigyelt a Népszabadság zenei rovata (igen, akkor még volt rá igény) és némi Wanted-alapítás meg első időszakos -főszerkesztés. Egyedül a Sziget-programfüzettel nem volt következetes: amikor 2002-ben megszűnt a lap, akkor kellett volna az utolsó beköszöntőt megírni és nem csak idén beismerni, hogy már nem bírna hét napot végiginni. Elvégre a tíz év is szép jubileum. Nem kevésbé az öt, amiről klaviatúrába klimpírozta az egyik sokat idézett klasszikusát.
Uj Péter már 1997-ben felfigyelt Tarlós István kifinomult muzikális érzékenységére, és évekkel a Placebo szigetes botránya koncertje előtt egy cikkben kiszivárogtatta, hogy a Korog a polgármester kedvenc zenekara. A Tankcsapdáról szólván azt tanácsolt Lukácsnak, hogy nem kéne annyira a Metál Geszti Pétere-díjra hajtania, meg hagynia kéne a reménytelenül közhelyes társadalomkritikát, de legfőbbképpen leigazolhatná a Motörhead-dobos Mikkey Dee-t. Lett is belőle levélözön, lincshangulat és rajongói felhördülés. De talán még ők is helyeslően bólogattak volna arra a 100%-os valóságtartalmú megállapításra, miszerint „a Ramones fél óra alatt rendet tett az agyakban, mint valami különösen veszélyes ópiumszármazék vagy egy ballisztikus pályára állított féltégla.” Vagy nagyokat derültek volna a gesztuson, amikor egyszer beszívott és fullra lerészegedett az interjúalanyaival: természetesen mindezt a gonzós mókát apróra le is dokumentálta a Wantedban. És ha már alkoholos befolyás, szegény Őz Zsolt ételreceptnek álcázott piálós történeteivel is itt találkozhatott a nagyérdemű.
„Ha megírod az újságodban, kurva jó fej köcsög vagyok, a pofádba egy-két szaros Kongó Müllert belebaszok!” Értesüléseink szerint Barcs Miklós, a Dr. Flash éléről ezt a két sort egyenesen Uj Péternek címezte. Talán épp erre a cikkre reakcióul. Mókás olvasni arról is, ahogy 30 éves korára Black Sabbath-rajongó lesz és „a színpadképtelenség határát sárkefével súroló, közepesen mozgássérült nagymama, Ozzy Osbourne”-nal együtt értetlenkedik az utóbbi újsütetű népszerűségén. Idővel csak el-elvétve jelentkezett zenei témájú cikkel. 2005-ben a Wan2-ban azért még felvázolt egy monstre, büntetőn részletes, ágas-bogas stoner rock-családfát, amit azóta egy az egyben beemeltek az egyetemi tananyagba.
Persze érthető, hogy hanyagolta az ilyesmit. Tizenegy évig az Index főszerkesztői székéből sokkal menőbb és főleg nagyobb volumenű dolgokat is le lehetett vezényelni, mint 23-24 kattintásért koncertbeszámolni vagy a zenebuzgár belterjnek írni az évek óta légüres térben mozgó popzenei belterjről. A mikroblogján azért néha fel-feltűnnek a régi kedvencek: az anyagias Motörhead-tagok, Soltész Rezső eltitkolt múltja, netán egy népszerű rádióamatőr.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Jellemző idézet: „Szegény Elvis Presley a drogokba menekült, amikor megírtuk róla, hogy egy maníros kis Komár László-epigon, akinek ott volna a helye, ahonnét jött: egy pótos IFA volánja mögött. […] Nehéz volna fölsorolni, mi mindent köszönhet az egyetemes poptörténelem a Wantednak. […] Shane McGowan pedig ma is absztinens vidéki tornatanár volna, ha nem viszem el sörözni a Mészölybe egy lapzárta utáni estén. Hány és hány éjszakán át tanítottuk a szerkesztőségben, pisla mécsvilágnál szöveget írni Lovasi Andrást! Mennyit vesződtünk Kurtág Györggyel! Mit kellett kínlódni Pege Aladárral, hogy ne vegye a nyakába a nagybőgőt! Hány és hány üzletet jártam végig véres verítékkel, hogy Zoránnak bolgár dobozgitárt és orrhangot szerezzek!” (Janus-arcú magyar popzenei újságírás, Quo Vadis?, Wanted, 2000.)
