Zenemegmondók

„Clash. 1976-ban alakult új hullámos együttes. Kezdetben a punkmozgalom úttörői közé tartozott. A Sex Pistols előzenekaraként tűnt fel. Ma már ismert muzsikusok a tagjai, a Police után a legjobb újhullámos zenekarnak tartják. Nagylemezek: White Riot, 1977; In Hammersmith Palais, 1978; London Calling, 1979, Sandinista, 1980.” „Gary Numan. David Bowie másolójaként kezdte, de ő lett az új hullám első jelentős képviselője.” „Adam and the Ants. Az angol új hullám egyik különös ágát képviselő együttes. A rock and roll és az úgynevezett tribal népzene ötvözéséből hozta létre a stílusát, az ant-music-ot. Lényege: erős dobütem – két dobossal –, s az arra épülő kórus. A többi hangszer csak a vatta szerepét játsza.” Ezek a mondatok egy 1982-es kiadású, Czippán György szerkesztette rockzenei kislexikonból származnak, a címét fedje jótékony homály. Csak úgy süt belőlük az objektivitásnak álcázott rosszindulat és előítélet, de a tárgyi tévedések is vannak dögivel. 

Elég volna azzal érvelni Szőnyei Tamás jelentősége mellett, hogy ez a portré készült a leghosszabb ideig. Nem azért, mert annyi kínlódással járt, hanem mert élvezet volt újra belelapozni a köteteibe, végigkattintgatni az összegyűjtött írásait. Még a nem kifejezetten szórakoztató céllal született, Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990 című kötetében is találni derűs pillanatokat. A hosszú hajúakat például ilyen rímesen csúfolta egy korabeli újságcikk: „– Vigyázz, fiú vagyok – mondhatná ez a stockholmi bűbáj-boy. / Olykor egy hajszál sem választja el a Napkirályt – a majomkirálytól.” Vagy amikor behívják Ef Zámbó Istvánt és Wahorn Andrást a sanzonbizottság elé vizsgázni, hogy a Bizottságnak hivatalos „papírt” szerezzenek, mire előadtak valami dadaista muzsikát. Fényes Szabolcs, régi slágerszerző, egyben zsűrielnök, elszörnyedt a zenemű hallatán, majd „mutatta nekik a zongorán, hogy milyen szép hangok léteznek.” Persze mit lehet várni egy olyan korban, amikor „hangszerből divattá lett a gitár” és „az erősen zenerajongó ifjúság életét még erősebben áthatja a modern zene, amelynek lüktető ritmusa szinte szükségszerűnek tűnik számára.” 

Németh Róbert a basszusgitár Heaven Street Sevenje. A Heaven Street Seven a magyar popzene Németh Róbertje. Popzenei újságíró a Heaven Street Seven Németh Róbertje. „Alacsony, kissé görnyedt, zsíroshajú alak, lódenkabátban és földig érő kék-fehér csíkos sállal, kezében egy Ibanez márkájú basszusgitárra szerelt szenteltvíztartóval.” Uj Péter ezt a vicces személyleírást adja róla, amikor 1995-ben a Wanted megalapítási tervével harmadmagával (plusz Déri Zsolt és még valaki) megjelenik a leendő főszerkesztő ajtajában. 

Neki mindig is a nagy ívű, átfogó megmondások mentek a legjobban. Amikor nem klaviatúrával írta a cikkeit, hanem vésővel döngölte márványba a kinyilatkoztatásokat a mindörökké 1997-ről, a kókler lemezlovasokról, a menő-nem menőről vagy épp a szégyenletes magyar popzenei újságírásról. Neved, befolyásos helyeken befolyásos haverjaid vannak, keress hát valami provokatív témát, amiről írhatsz valami provokatívat, ők meg jól beletolják az emberek pofájába. Fontos, hogy mindig fekete vagy fehér véleményt nyilváníts (de főleg feketét), a szürke árnyalatok a hétköznapi lúzereknek valók. Ez volt a hitvallása. A kattintásszámláló fel is pörgött veszettül.

Már akkor kiábrándult a popzenéből, amikor az még nem is volt menő. Hallgatott Pozsonyi Ádámra, aki 30 éves kor fölött tudatos látókörszűkítést javall. Előtte azért befigyelt a Népszabadság zenei rovata (igen, akkor még volt rá igény) és némi Wanted-alapítás meg első időszakos -főszerkesztés. Egyedül a Sziget-programfüzettel nem volt következetes: amikor 2002-ben megszűnt a lap, akkor kellett volna az utolsó beköszöntőt megírni és nem csak idén beismerni, hogy már nem bírna hét napot végiginni. Elvégre a tíz év is szép jubileum. Nem kevésbé az öt, amiről klaviatúrába klimpírozta az egyik sokat idézett klasszikusát.